Bou

A legutóbbi napok olyan zsúfoltak voltak! Szinte az egész hetet a színpadon és a stúdióban töltöttem. Fotózás magazinokba, és persze a folyamatos koncertezés.. Nekem is kijár a pihenés! –iszogatom a kanapén reggeli forrócsokimat. Persze azért mégis van jó ezekben a dolgokban is. Például, hogy együtt lehetek a srácokkal. És láthatom Mikut! Ő annyira menő~

Rózsaszín mamuszomban csoszogok ki a konyhába, hogy a mosogatóba tehessem az üres bogrém. Közben vetek egy pillantást a falon levő órára, ami kilenc óra negyvenhat percet mutat. Milyen korán.. imádok aludni, nem is tudom, miért keltem fel ilyen korán. Így csak unatkozni fogok egész nap. Furcsa, mert amint kimondom magamban ezt a mondatot, megcsörren a telefonom. A kijelző szerint Miku az, aki hív. El sem hiszem!

-Moshi-moshi Bou-kun! Remélem nem ébresztettelek fel. –neveti el a végét. Szerencséje, hogy ma korán keltem!

-Moshi-moshi~ nem, fent voltam. –kezdem el csavargatni egyik hajtincsemet. –És miért hívtál Mikkun?

-Csak úgy már fel sem hívhatlak? –hallom meg eltúlzottan csalódott hangját. Most valahogy el tudom képzelni, milyen fejet vághat..

-Dehogyisnem! -vágom rá.

-Akkor.. mi újság? Sikerült már kipihenni a koncertet? –kérdezget felőlem.

-Semmi új. Nagyjából.. de még mindig fáradt vagyok. És folyton éhes!

-Bou-kun, te mindig éhes vagy. –nevet Miku a telefonba. Te meg mindig édes! –Mi lenne, ha át mennék hozzád valamikor?

-De jó! Persze, akár ma is jöhetsz. –próbálom visszafojtani hihetetlen boldogságom.

-Akkor ma este. Baii baii. –szakítja meg a vonalat.

Kezembe temetem az arcomat, és elkezdek ujjongani magamban. Annyira várom már az estét! Gyorsan felöltözöm, és elugrok vásárolni. Legalább addig is megy az ido.

Kint teljesen olyan ido van, mint amilyen  általában Tokióban szokott lenni, nyár elején. Tehát semmi rendkívüli. Viszont  én szeretem ezt az időt. Vásárláshoz pont jó. Két kedvenc üzletembe is betérek, majd mindegyikből szatyrokkal a kezemben távozok. Ezeket részben a ma este miatt vettem. Szépnek kell lennem!

Mikor már otthon vagyok, gyorsan lepakolok mindent. Egy ideig elütöm az időt ezzel-azzal, gitározok, tévézek, újságot olvasok. Majd amikor már délután négy van, lerohanom a fürdőt. Engedek egy nagy kád forró vizet, és majdnem egy órán át áztatom magam. Csodálom, hogy nem aludtam be. Szárazra torlom magam, aztán nekiállok felöltözni. Hosszas gondolkozás után kiválasztom, melyiket vegyem fel új szerzeményeim közül, és bele is bújok. Ez a bizonyos darab egy szoknya, piros alapon fekete pöttyös , az alján fodorral. Magamra húzok még egy egyszerű, fekete felsőt, és már kész is vagyok az öltözéssel. Biztos jó, hogy ezt választottam? A másik is úgy tetszik. Mindegy, azt majd talán legközelebb veszem fel. A tükörhöz érve megfésülöm a hajam, kivasalom, majd újból átmegyek rajt a fésűvel. Egy kis hajlakk, felgumizom bal oldalt, és már be is van állítva. Remélem Miku majd azt gondolja róla, hogy kawaii lett! Persze sminket is teszek fel, de csak egy leheletnyit. Azért mégsem randira megyek.. elvileg.
Alig telik el egy olyan fél óra, máris megérkezik a vendégem, jelen esetben Akiharu az. Olyan nagy mosollyal nyitok neki ajtót, amekkorával csak tudok. Viszonozza, majd köszönés és egyéb után javaslom, hogy menjünk be.

-Tetszik ez a ruha. –bókol, mikor már egy ideje a kanapén beszélgetünk.
-Tényleg? Ma vettem! –mesélem.

Miku közelebb ül, sokkal közelebb, mint ahol eddig volt. A szívem hevesen kezd verni, majd a fülembe suttogja:

-Nagyon jól áll rajtad.. –karolja át a derekamat. Mit csinál?
-K-köszönöm.. –válaszolom zavartan.

Közben Miku keze egyre lejjebb csúszik… de meg sem várja hogy reagáljak rá. Azonnal ajkaimra tapad, és vadul elkezd csókolni. Viszonzom, már miért ne tenném? Igaz, kicsit meglepődtem, hogy vajon mi lehet ez így hirtelen, de ha nem csókolok vissza, biztos azt hinné, hogy nem tetszik nekem. Az pedig nem lenne jó.

-Miku.. –csúszik ki egy halk sóhaj számon.

Ekkor egy pillanatig megszakad forró csókunk, majd Mikkun megpróbálja lehúzni a szoknyámat. Mi!?

-Ne.. Miku ezt.. ezt inkább hagyjuk. –tolom el magamtól.
-Miért? Nem tetszem? –húzza fel szemöldökeit.

-Nem arról van szó.. ez nekem túl gyors. Most inkább menj el.

Még próbálkozott rám mászni, de nagy nehezen ráveszem az énekest, hogy menjen már haza. Rávetem magam az ágyra, és gondolkozóba esem. Most komolyan le akart velem feküdni? Tényleg tetszik meg minden, de én nem adom ilyen könnyen magam. Nem.. nem is akartam elküldeni! Ha nem csinálja ezt, akkor sokkal jobb lett volna minden. Maradhatott volna még pár órát, beszélgettünk volna, meg hasonlók. És a végén csókolóztunk volna.. Miket is beszélek, mindez csak az én kis dédelgetett álmom! Úgysem válik valóra.. Elkezdenek folyni a könnyeim, mert tudom, hogy ennek az estének nem így kellett volna alakulnia. Nagyon nem! De én mindent megtettem, amit tudtam.

***

Úgy látszik, álomba sírtam magam, mivel világos van, tehát gondolom reggel. Miután könnyítettem magamon a vécében, elvánszorgok a csaphoz, és kezeim mosása közben felpillantok a tükörképemre. Szemeim kisírtak, karikásak. Sóhajtok egyet, és egykedvűen elindulok, hogy felöltözzek. Még ez előtt úgy döntök, belenézek a telefonomba. Jött egy új sms-em! Vajon kitol? Kíváncsian nyomkodom a telefonom gombjait. A kiírás szerint Kanon a feladó.

Kanon 09:23
Ohayo, Bou-kun~ Nem lenne kedved találkozni valamikor?

Ilyen nincs! Mindenki velem akar lenni? Arrgh, nem bírom.. Mit írjak neki? Azt sem tudom, egyáltalán találkozzak-e vele. Nem, o biztos nem csinálna olyat, mint Miku tegnap.. bár róla sem hittem volna. De hát mégis..

De, szívesen. Találkozzunk mondjuk 15 perc múlva a parkban, tudod, ami közel van a lakásomhoz.

Elküldve

Őszintén, nincs sok kedvem hozzá, de nem akarom megbántani Kanont. Akkor már inkább elmegyek. Addig is legalább nem Mikun töröm a fejem. Mivel már ruha van rajtam, a hajam és a sminkem megcsinálása után el is megyek otthonról, a megbeszélt hely felé. A kedvenc parkom. Mindig nosztalgikus hangulatom lesz, ha idejövök. Miközben elvagyok hasonló gondolataimmal, megpillantom bandatársamat egy padon.

-Szia Kanon! –kúszik mosoly az arcomra.
-Szia! Gondoltam, hogy ezt a helyet fogod mondani. –nevet Kanon.
-Ilyen könnyű kiismerni? –kérdezem úgy, hogy meglepettséget tettetek.
-Ez csak azért van, mert régóta ismerlek. Szinte mindent tudok rólad. –magyarázza. Hát igen, szinte.. –Amúgy nem ülsz le?
-De. –foglalok helyet mellette.
-És mi újság mostanában? Elég nyúzottnak tűnsz.. –húzza el a szája szélét.
-Tényleg? Pedig semmi nem történt. Jól vagyok. –hazudom, és egy apró mosolyt is sikerül arcomra erőltetni.

-Mondtam, hogy túl jól ismerlek. Hazudsz. Én csak jót akarok.. mondd el kérlek –néz rám boci szemekkel. Nem tehetek mást, legalább egy kicsit elmondok belőle.
-Semmi. Csak Miku tegnap.. –hagyom félbe mondatom.
-Tegnap mi?
-Áh hagyjuk. –legyintek a kezemmel.

Kanon bal kezét egyik vállamra teszi, másik kezével pedig arcomat simogatja. Jó érzés, hogy legalább benne megbízhatok, de ilyet nem igazán szeretnék elmondani még neki sem.

-Majd talán valamikor elmesélem. –szólalok meg végül. Jobb lenne ezt nem egy parkban megbeszélni.

Végre témát váltunk, egy ideig még beszélgetünk, aztán hazamegyek. Nekem sok ez, nem tudom, miért most akar mindenki találkozni velem. De Kanon szerencsére rendes volt, mint mindig. Nem tudom, mi üthetett tegnap Mikuba. Mindenesetre, jobb lenne talán megkérdezni róla.