Miku

Tsukiyama Akiharu vagyok, és nemrég töltöttem be a tizenhatot. Többnyire átlagos, életvidám srác vagyok. Tokióban élek, ahol állandóan pezseg az élet. Bár a mi házunk nem a belvárosi részen van, szeretek itt élni, és nincs semmi bajom a hellyel. Úgy érzem, a napjaim egyre unalmasabbá válnak. Egész nap a suliban vagyok, hazaérek, tanulok, alszok.. de persze most nyári szünet van, úgyhogy még ennél is kevesebb mindent csinálok. A barátaimmal is alig vagyok. Többet kellene találkoznunk! De nem ezen a késői szombat délutánon kellene átgondolnom az egész életemet. Erre anya is ráébreszt, mivel konyhából feljövő hangja végleg megszakítja elmélkedésemet.-Akiharu, megtennéd hogy segítesz valamiben?
  -Mindjárt. –válaszolom, és már indulok is lefelé a lépcsőn.
  -Segítenél cipekedni az új szomszédainknak? –mosolyog rám.
Most csak én vagyok annyira lemaradva, hogy erről nem tudok semmit? Új szomszédok? Kíváncsi lettem. Remélem nem olyan nagy bunkónk mint az előzők.. Mindenesetre bólintok egyet, felhúzom a cipőmet és irány az utca. Kint kellemes ido fogad. Amint kilépek, fel is tűnik az ismeretlen, piros autó ami a szomszéd ház előtt parkol. Egy nagyjából anyával egy idős nő kutat a csomagtartóban levő dobozok közt.
  -Jó napot! –megyek oda hozzá.
  -Jó napot! Az egyik új szomszédunkhoz van szerencsém? –villant egy kedves mosolyt.
  -Igen, örülök a találkozásnak. Tsukiyama Akiharu vagyok.
Mire válaszolna valamit, egy közeledő valaki meggátolja ebben. Gyönyörű, hosszú szőke haját lágyan simogatja a szellő. Ez a látvány egészen elképesztő.
  -Öö.. anya, akkor ezt a dobozt hova is tegyem? –szólal meg, amint ideér hozzánk.
  -A nappaliba jó lesz. –Nézd, o itt Akiharu-kun a szomszédból. –mutat felém.
  -Szia! –küld felém egy ragyogó mosolyt. –Engem Saitou Kazuhironak hívnak, de szólíts csak Bounak.
  -Sz-szia. –vigyorgok én is. Mekkora szerencse, hogy ilyen szomszédom lett! Neki
is bemutatkozok, aztán felajánlom a segítségemet. Ezt Saitou-san örömmel fogadja. Fél órán át ki-be járkálok a kocsi és ház között. Nem is értem, hogy férhetett ennyi minden ebbe az autóba! Na de hagyjuk, szeretek hasznos lenni, ahol csak tudok. Mikor mát tényleg minden doboz és tárgy a helyére került, Saitou-san odajön hozzám, és megköszöni az előbbieket. Egyfajta kellemes érzés kerít hatalmába, amit akkor érzel, ha másnak segítesz.
  -Maradnál esetleg vacsorára? Meg szeretném valahogy hálálni.. –ajánlja fel.
  -Köszönöm a meghívást, szívesen maradok.
Gyorsan hazaszólok anyának, hogy ne várjanak vacsorára. Látszólag boldog, hogy jól kijövök a szomszédokkal. Finom, házi készítésű curry vár Bouéknál, ami az egyik kedvencem. De igazából mindent szeretek. Imádok enni!
  -Itadakimasu! –kezdünk neki az ételnek. Már most tudom, hogy Bou anyja nagyon jó
szakács. Ebből ez egy falat curryból rájöttem. Ez valami isteni finom!
  -És Akiharu-kun, te melyik iskolába jársz? –tesz fel Saitou-san egy felettébb átlagos,
és unalmas kérdést a számomra. De válaszolok.. miért ne tenném?
  -A közeli Kamata középiskolába.
  -Oh, az én Kazuhirom is oda fog járni! –örül meg hirtelen. Viszont Bou elég félénk
fiúnak tűnik, még alig beszélt hozzám. Pedig jobban meg szeretném ismerni.
  -Tényleg? Remélem egy osztályban leszünk. –küldök felé egy kedves mosolyt, de
csak lefelé bámul, és eddig is ezt tette. Szőke tincsei eltakarják gyönyörűen csillogó szemeit, de mikor egy pillanatra feltekint, újból van alkalmam megszemlélni őket.
  -Nem esztek már többet? –kérdezi Bou anyja, mire megrázzuk a fejünket. –Rendben,
akkor elviszem ezeket a mosogatóba. –emeli fel a tányérokat. Így mi kettesben maradunk Bouval. Fél perc hallgatás után felveti ötletként, hogy menjünk inkább a nappaliba. Beleegyezek, hiszen csak jobb egy kényelmes kanapén beszélgetni, mint itt.
  -És.. hány éves vagy, Bou-kun? –torom meg a csendet.
  -Tizenhat vagyok. –válaszolja, és a frizuráján is igazít egy kicsit.
  -Pont mint én! És miket szoktál csinálni? Sportolsz valamit? Van esetleg valami hobbid? –bombázom kérdésekkel. Szegény azt se tudja, melyikre válaszoljon először.
  -Aludni szoktam és pihenni.
  -Ennyi? –nevetek. Erre elkezdi gyűrögetni felsője alját, de úgy látszik mondani akar valamit.
  -Néha szoktam focizni és baseballozni is..
  -Az jó! Régebben én is fociztam. De mostanában nem nagyon mozdulok ki otthonról. –magyarázom neki. Kezdünk belemerülni a beszélgetésbe. Csak úgy telik az ido, és
néha-néha már o is tesz fel kérdéseket nekem. Tehát meg akar ismerni! Ennek örülök. Nem is tudom, már talán két óra telt el, mióta besétáltam ebbe a dobozokkal teli nappaliba. A legújabb mosóporreklámtól elkezdve a kedvenc focistáinkig mindenről szót ejtettünk. Viszont sajnos lassan ideje indulni..
  -Bocsi, most már mennem kellene.. majd beszéljünk máskor is, rendben? –kelek fel a
kanapéról.
  -Oké! Jól éreztem magam veled! –jelenik meg ismét az a szikrázóan boldog mosoly az
arcán. Ez.. nagyon aranyos. Kikísér az ajtóig, majd megállunk egy percre. –Akkor szia, Akiharu-kun!
  -Hívj nyugodtan Mikunak. Szia, és szép álmokat!~ -búcsúzok, majd Bou jó éjszakát 
kívánva becsukja a bejárati ajtót. Már rendesen besötétedett. A több millió csillag az égen, mintha ma még ragyogóbbnak és csodálatosabbnak tűnne, mint máskor. Akárcsak az a bizonyos mosoly, Bou-kun mosolya. Ezekkel a gondolatokkal teszem meg azt a néhány métert, ami elválasztja a mi házunkat az övéktől. Sikeres hazaérkezésem után anyám rögtön faggatni kezd. „Milyenek az új szomszédok? Jó emberek? Hogy érezted magad?” és ehhez hasonlók. Ha tehetem, csak egy-egy szót adok neki válaszul, és amint lehet elfoglalom a szobámat. Pizsamába bújok, és úgy döntök: olvasok egy kicsit. Ez a könyv nagyon érdekes, alig tudom letenni. Viszont egy ido után már kezd fájni a szemem, és kénytelen vagyok abbahagyni. Kitárom az ablakomat, ami Bou-kun háza felé néz. Amikor ilyen meleg nyári napok vannak, mint az utóbbi napokban, esténként mindig beengedek egy kis hideg levegőt. Könyökömmel támaszkodom, és úgy veszem szemügyre ismételten a varázslatos égboltot. Tekintetem egy pillanatra lejjebb siklik, a holdra. Körülötte nagy sugárban áramlik megnyugtató fénye, és főleg gyönyörű látványt nyújt, mivel telihold van. Most a szemben levő házra vetem pillantásom, és meglátok egy talán még az előzőknél is tündöklő dolgot: Ez Bou. Az ablakaink pont egymással szemben vannak. Észrevesz ő is engem, és integetni kezd. Viszonzom, mosoly kúszik az arcomra, majd ágyamra dőlve megadom magam a fáradtságnak: egy pillanat alatt álomba merülök.