Az egész történet Miku szemszögből íródott!
 
 Nyár van, június. Szeretem ezt az évszakot. Meleg van, lehet menni strandolni.  Viszont ma semmihez nincs kedvem. Amióta a banda szünetel, valamilyen furcsa érzés ejtett rabul.. Mintha az embereknek nem lenne szükségük rám. Pedig tudom, hogy a Cafekko-k nagyon várják, hogy visszatérjünk.. De valahogy mégsem érzem magam annak, mint aki régen voltam.

   Reggel van. Álmosan pislogok párnákkal teli ágyikómban, és egy nagy ásítás keretében kitápászkodok onnan. Az ablakon kitárt kinézve tényleg azt a tipikus tokiói-tavasz időjárást tapasztaltam.  Mint mindig, már felkelés után rögtön megéhezem, így hát az irányt máris a konyha felé vettem. Nyappy farok csóválva üdvözölt engem, és kis buksija simogatása után ölbe is vettem a szépségemet. Már látszott rajta, hogy farkas éhes, így inkább adtam neki enni a kedvenc kutyakajájából. Elégedett vakkantásokkal szaladt tálkája felé. Mivel én is hasam megtömése céljából baktattam a konyhába, lassan elő is vettem a reggeli hozzávalóit. Ma reggel sajnos nincs idom főzni, pedig az a kedvenc elfoglaltságom. Kár, de majd legközelebb. Így hát leülök az asztalhoz és megeszem a csokis-epres gofrikat, amiket még tegnap csináltam. Közben a híreket is meglesem a tévében, de nincs semmi említésre méltó. Gyorsan letusolok, majd rohanok a sminkes asztalomhoz, rendbe hozni arcomat. Egy kis smink után gyorsan felkapok valamit, és már indulok is. Hogy hova? Nem, ez nem randi.. Kanonnal találkozok. Nagyon régen beszéltünk. Hihetetlenül.. Egy hónapja talán? Mindegy. Az egyik kedvenc helyünkön találkozunk, egy kávézóban. Ma kellemes idő van. Teljesen, mintha tavasz lenne. Én viszont egy újabb utcán fordulok be, és már meg is látom az említett helyet; a kedvenc kávéházamat. Az ablakból máris meglátom az én Kanon barátomat, amint egy boxban üldögélve eszeget egy nagy kehely eperfagyit. Belépve megszólal a már ismerős csengettyű, ami akkor szólal meg, ha egy újabb vendég lép be az ajtón. Odasietek a boxhoz, ahol Kanon már helyet foglalt.

 -Konichiwa, Kanon-san! –mondom halkan, nehogy a rajongók meghallják, kik is vannak itt.
 -Shhh! Halkabban! –csitít Kanon.
 -Jól van na.. Amúgy jó a sapkád! –nevetem el magam, miközben helyet foglalok a basszerossal szemben.
 -Mi újság? –eszik meg egy újabb kanál eperfagyit – régen beszéltünk.
 -Umm.. Semmi említésre méltó. Elvagyok mint hal a vízben. –nézegetem az étlapot.
 -Nyappy hogy van?  -érdeklődik, mert látszólag nem jut más téma az eszébe.
 -Jól.. figyelj. Kérdezhetek valamit? –teszem le kezemből az étlapot, és lefelé húzom bal oldalt a számat.
 -Micsodát?-dönti Kanon oldalra a fejét- kérdezz csak nyugodtan.
 -Neked.. őszintén. Neked nem hiányzik az An Cafe? –kérdeztem két fokkal hangosabban- Hogy nem játszunk együtt, nem kell korán kelni és folyton próbálni, nem kell fotózásokra és autógramm osztásokra járkálni… érted.

Az a Kanon, aki eddig nyugodtan eszegette óriási eperkelyhét, most egy pillanatra felnézett, és nem a rendelt édességre koncentrált. Most beleszúrja a fagyiba kiskanalát, és mélyen a szemembe néz.
  -Megbeszéltük, hogy egy ideig meg biztos nem térünk vissza. Legalább egy évig. –mondja, miközben kifelé néz az ablakon, majd újra visszanéz rám.
  -Igen de.. Annyira hiányzik az éneklés. És minden ami azzal kapcsolatos. –mondom, már majdnem a sírás határán.
  -Figyelj.. Akiharu. Ez így jó. Ha most folytatnánk, a banda szétesne. – magyarázza Kanon – Meg kell értened. Ez a legjobb most, amit tehetünk.
Annyira furcsa, hogy az igazi nevemen hív…
  -Igen..de-
Kanon nem hagyja hogy befejezzem.
 -De mi? Ha fél év után visszatérnénk, akkor a rajongók azt hinnék, csak játszadozunk velük! –döbbent rá engem az igazságra.
Ezen most gondolkoznom kell. Igazat adva a velem szemben ülő Kanonnak, lehajtom a fejemet és a kezemet tordelem. Akkor most mit csináljak? Nem bírom ki An Cafe nélkül…
 -Te nem rendelsz semmit? –zökkent ki gondolkodásomból, mire felkapom a fejemet.
 -Nem, nemrég reggeliztem.
 -Akkor jó. Mit szeretnél, hova menjünk, Akiharu-kun? –mondja, majd elereszt egy halvány mosoly-félét.
 -Nem igazán tudom.. mehetnénk mondjuk… Ez az! Menjük el egy karaoke bárba! –javaslom.
 -Mi? Karaoke bárba akarsz menni? –értetlenkedik Kanon- Hiszen ott mindenki felismer a hangodról!
 -Nem érdekel. –mondom makacsul, és összefonom magam előtt karjaimat.
 -Na jó.. –adja meg magát- ismerek egy helyet, ahova nem járnak sokan.
 -Komolyan?! Ez nagyon jó hír! Akkor indulás!
Erre fel is kapom a táskámat, és mit sem foglalkozva bandatársammal a kijárat felé veszem az irányt.
 -Hé, nekem még fizetnem is kell! Várj meg kint! –kiabál utánam, amit én alig-alig értek csak, de azért felfogom, és kint az utcán nekitámaszkodom a falnak.

 Kanon-san rendezte a számláját, úgyhogy indulhatunk is abba a bizonyos karaoke-bárba. Meg kell hagyni, hogy rengeteg ilyen hely van Tokióban, és én csak párat ismerek, amik már-már a torzshelyeimmé váltak. Persze attól még, hogy nemrég reggeliztem, éhes vagyok. Pedig az előbb még nem voltam az.

  -Umm.. Kanon!
  -Igen? –fordul felém felhúzott szemöldökkel. Nagyon viccesen néz ki. Nem bírom ki, hogy ne nevessek rajta.
  -Most meg min nevetsz? –kérdezi, de hallom, hogy közben már o is javában nevet.
  -Se-semmin – nevetek még egy utolsót – nem lenne gond, ha megállnánk Taiyaki-t venni?
  -Az előbb még azt mondtad, hogy reggeliztél…
  -Tudom, de most megéheztem. –mosolygok, és most o kezd el nevetni rajtam.
  -Oké.. de utána menjünk végre a bárba.

Miután eljövünk a standtól, elégedetten eszegetem a halacskámat, mire észreveszem, hogy Kanon egy ideje engem néz. Nem akarok bunkó lenni, hogy megkérdezzem „Te meg mit bámulsz, mi olyan érdekes rajtam?”, ezért inkább nem teszem szóvá. Azért egy újabba harapás után nagy barna szemeimet Kanonra szegezem, aki ekkor hirtelen elkapja a tekintetét, sőt, el is fordította kicsit a fejét. Ez után az úton egy szót sem váltottunk, és kicsit ez furcsa volt.. Bandatársam végig csendben, zsebre tett kézzel sétált mellettem.

-Ez az a hely. –állt meg egy kis épület előtt.
-De hiszen ez zárva van. –mondom halál komolyan –zárva van.. –ismétlem,  immár nevetve.
De hamarosan abbahagyom a nevetést, mikor Kanon felé fordulok. Látszik rajta, hogy nem tudta, hogy nincs nyitva a hely.  Egy falnak támaszkodva áll, és már egy ideje csak a földet bámulja. Odamegyek, átkarolom a vállánál, és kicsit meg is veregetem azt.
 -Majd máskor eljövünk. –vigasztalom.
 -Oké. – néz a szemembe –majd máskor.
Kanon.. Kanon sír. Miért sír? Azért mert zárva volt a karaoke bár? Nem. Még csak kétszer láttam úgy igazán nagyon sírni. Az egyik, az utolsó fellépésünk Bou-val, a másik, a 2010-es koncertünk a Budokan-ban. Nem szokott jelentéktelen dolgok miatt ennyire könnyezni..

Egy szót sem szólok, csak némán átölelem. Érzem az illatát, ami nagyon kellemes és szeretettel tolt el.  Felemelő érzés a karjaimba zárni. Mintha valaki számára ..fontos lennék.
 

Azon gondolkozom, hogy vajon miért volt olyan furcsa érzés, amikor az arcunk közel került egymáshoz?
 

Most nem nagyon merek rákérdezni, hogy mi az, amiért ilyen rossz a kedve. Inkább hazakísérem, és majd máskor beszél róla, ha szeretne.

 -Hazakísérlek, jó? -kérdezem kedves hangon, mire csak egy bólintást kapok válaszul. Elindulunk. Újabb kínos csend.. Rá akarok kérdezni, hogy mi bántja, de nem tehetem.. nem lenne valami kedves. Kezd lemenni a nap, és ekkor rájovok, hogy milyen régen volt már ilyen. Arra gondolok, hogy egy egész napot eltoltottem valakivel. És ez a valaki ráadásul Kanon. Nagyon jól éreztem vele magamat. Csak most nagyon aggódom, hogy mi nyomja a szívét.  Odaérünk a házhoz. Búcsút veszünk egymástól, majd hazafelé veszem az irányt. Kozben rájovok, hogy ma rengeteget sétáltam.

Hazaérve kicsi Hime-chanom, amint belépek az ajtón már rámugrik. Imádom, hogy mindig vár itthon valaki. Kevésbé érzem magamat magányosnak. Mosolygok, és Nyappyt nézem. Pár percig simogatom, majd veszek egy forró fürdőt. Vacsora közben, ami ma az egyik kedvencem; rámen leves, megint gondolkóba esek. Kanonra gondolok, és amint beugrik az arca, elmosolyodom. De mivel már nagyon késo van, belebújok eprekkel díszített pizsamámba, aztán pedig megcélzom a pihe-puha ágyikót. Lehunyom a szememet, és ismét 

"Azon gondolkozom, hogy vajon miért volt olyan furcsa érzés, amikor az arcunk közel került egymáshoz?"

Következő fejezet ->